Korányi Frigyes (1828-1913)
1828. december 10-én született Nagykállóban, később még nyolc testvére született. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni.
Orvostanhallgatóként rész vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, előbb mint nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóalj gyógyszertár parancsnoka, aztán a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén pedig mint a 104. honvédzászlóalj főorvosa. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát. A szabadságharcban való részvételéért még ebben az évben száműzték Bécsből (ahová mint műtőnövendék, két évre készült) felségsértés címén (egy magánlevélben tett egy megjegyzést Ferenc Józsefre – „a császár jóképű gyerek” – amit – szándékosan vagy véletlenül – „jól táplált gyereknek” fordított félre a rendőrségi cenzúra, így az gúnyosnak hatott) illetve Pestről is, Nagykállóba. 1852-ben kezdte meg praxisát Nagykállóban, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1857–1858-ban több tanulmányutat tett a kor legnevesebb orvosi intézményeibe illetve egyetemeire Markusovszky Lajossal, Hirschler Ignáccal és Török József debreceni gyógyszerésszel. A tapasztalatait tanulmányokban adta közre az Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva, illetve – az elsők között – a gyermekhalandóság okait vizsgálta. 1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosának nevezték ki. A magyar alkotmány felfüggesztése (provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-éna teljes megyei tiszti karral együtt lemondott (a provizórium egészen a kiegyezésig tartott). 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a pesti Szent Rókus-kórház idegosztályának vezetője lett. 1864-ben a pesti egyetemen magántanári képesítést szerzett idegkórtanból. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat tanárává.
1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.
Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), ennek révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választ
1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Ebbéli minőségében bevezette az egyetemen a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. A „kórházában” olyanok fordultak meg a keze alatt, mintVictor Babeș (később világhíres bakteriológus), Udránszky László, Kétly Károly, Elischer Gyula, Bókay Árpád, Issay Artúr, Buday Kálmán, és még sokan mások. Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelő hálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel.
Hosszú ideig volt elnöke az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten.
(Részlet a Wikipédia cikkéből)
Korányi Frigyes jubileuma
1946. október: Korányi Frigyes, a nagytudású orvostanár most ünnepelte negyvenéves tanári jubileumát. A ritka szép ünnepélyen megjelent a magyar orvosi kar számos tagja, akik mellette, mint asszisztensek működtek negyven év alatt.
Korányi neve négy évtized óta ott szerepel mindenütt, a hol a jóért, a nemesért és a tudományért harcolni kellett. Már fiatal orvos korában nagy népszerűségre tett szert kartársai közt, kiket nem győzött lelkesíteni, buzdítani nemes hivatásukban.
Tanár kora óta nemcsak azon fáradozott, hogy orvosokat neveljen, hanem tudósokat akart nyerni a hazának. Maga köré csoportosította a fiatal orvosnemzedéket, kiket búvárkodásra, kísérletezésre serkentett. De dolgozott ő is szüntelen.
Munkássága szinte példátlan. Az utóbbi évtizedben lankadatlan erővel küzd a hazánkban dühöngő tüdővész ellen. Öt év óta áldásos működést fejt ki a Budakeszin épült tüdőbeteg-szanatórium érdekében és csak rövid idő választ el attól, hogy a gyulai második szanatórium az ő hathatós befolyásával létesüljön.
(Huszadik Század 1946. október, huszadikszazad.hu )
Korányi Sándor
Nemesi család tagja, báró, Korányi Frigyes gyermeke. Pesten született 1866. június 18-án, s a fővárosban hunyt is el 1944. április 12-én. Orvos és természettudós is volt egyben.
Középiskolai és orvosegyetemi tanulmányait is Budapesten végezte. Az élettan és a kórtan volt a fő kutatási területe. Az orvosi diploma megszerzése után több külföldi tanulmányúton járt. Az állatorvosi akadémián élettant oktatott.
1893-ban az Orvostudományi Egyetem tanára lett, az idegi kórélettan területén. Az I. Belgyógyászati Klinikán dolgozott, majd mellette a Stefánia gyermekkórházban és az István kórházban is.
1908-tól a III. Belklinika igazgatója, a belgyógyászat egyetemi tanára lett. 1927-től a magyar képviselők felsőházába választották.
1935-től a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, két év múlva pedig igazgató tagja. A pécsi és a szegedi egyetem is doktorává választotta.
Elsődleges kutatási területe az idegrendszer élettana, kórélettana volt, de belgyógyászati témájú szakkönyveknek is közreműködője lehetett. A Pallas Nagy Lexikon összeállításában is részt vett. Rendszeres publikálója volt az Orvosi Hetilapnak. (patikapedia.hu)
A Korányiak síremléke
A KORÁNYIAK
A jeles orvos-dinasztia közel két évszázada szolgálja a magyar egészségügyet. Az első
generáció három tagja közül kettő Bécsben, egy pedig Prágában született. Valamennyien a császárvárosban végezték a medicinát, de a praxist már Magyarországon folytatták. A család legidősebb tagja: János Szatmáron, a középső Máramarosszigeten nyitott rendelőt.
Az ő ükunokája Korányi László, a Balatonfüredi Szívkórház kitűnő kardiológusa. A família legfiatalabbja: Sebald a Szabolcs megyei Nagykállóban telepedett le. Ebből az ágból három professzor nőtt ki: Frigyes és Sándor / apa és fia /, ők az egyetemes orvostörténetbe is beírták nevüket, valamint András, akinek nemrég jelent meg az ”Emléktöredékek” című könyve.
Már többedszer, mégis igen érdekfeszítően írja meg a család történetét. Különösen a sajátját, amely szakmailag ugyan nem, de jellemben és tisztességben tartotta a Korányiakhoz méltó szintet. Neki volt legtöbb konfliktusa korával, korántsem az ő hibájából. A létezett szocializmus magyar változata megtagadta tőle a katedrát, professzori képességgel és képzettséggel mindvégig kórházi főorvos maradt, mely nyilván nem tett jót szakmai kibontakozásának. A két nagy Korányi lexikonszerű ismertetése után kötetére még visszatérünk.
A korszerű magyar belgyógyászat megteremtője: Korányi Frigyes 1827-ben Nagykállon született. Középiskoláinak befejezése után 1846-ban a pesti orvosi fakultásra iratkozott, itt kötött az egész hazai orvosképzésre később oly áldásosan ható szoros barátságot a nagy szervező Markusovszky Lajossal. Az új bécsi klinika szellemét képviselő Balassa János professzor bűvöletében mindketten sebésznek készültek.
Figyelemkeltő jelentkezése az Orvosi Tár hasábjain a “Szózat az orvoskar javaslatkészítő választmányához” c. cikke, amelyben az idejét múlta, különálló sebészeti tanfolyam eltörlése mellett foglalt állást. 1848 kora tavaszán a Pilvax-beliek egyik diákvezére, Petőfi Sándorral is találkozott. Tagja a felelős kormányt követelő pozsonyi, majd az Erdélyi Unió ügyében Kolozsvárra utazó küldöttségnek. A szabadságharc alatt, medikus létére előbb Perczel dunántúli seregében a szabolcsi önkéntesek sebésze, később a nyíregyházi honvédkórház orvosa. Budavár visszavétele után Balassa beosztottja, a tavaszi hadjárat idején a szegedi 104-es zászlóalj főorvosa.
Temesvárnál szemtanúja volt a honvédsereg széthullásának. Világos után visszatért a pesti orvosi karra, a vizsgálati fogságba tartott Balassa kiszabadítására szervezett diákküldöttségnek ő volt a vezére. Orvosdoktorrá 1851-ben avatták, utána egy évig Bécsben Schuch professzor mellett műtőnövendék. A bécsi rendőrség 1852-ben a császárra tett egyik ártatlan megjegyzéséért, valamint korábbi tevékenységéért szülővárosába száműzte. A kivándorlás gondolatával foglalkozott. Pesti barátai: Balassa, Markusovszky és Hirschler Ignác tartották itthon.
Nagykállói orvosi éveiben kettőzött erővel képezte magát elméletileg. Megfordult Prágában Jaksch, Lipcsében Wunderlich, Párizsban Cl. Bernard és Trousseau intézetében, találkozott Gruby Dáviddal is. A módszeresebb német és szabatosabb francia iskola ötvözetéből ekkor nyert megalapozást a későbbi Korányi-iskola tághorizontú szelleme. Markusovszky és Hirschler kíséretében tett hazai körúton támadt az Orvosi Hetilap megindításának gondolata.
Korányi Frigyes a mocsárlázas Felső-Tiszavidéken szerzett tapasztalatai alapján írta meg az első tudományos dolgozatát az 1857-ben megindult Orvosi Hetilapban. Létrehívó szerzője és egy darabig vezetője volt a nagykállói járványkórháznak. “Eszmék a haza egészségügyének szervezése körül” című nagyhatású írásában főleg közegészségügyi kérdésekkel foglalkozott.
1861-ben Szabolcs megye főorvosává nevezték ki, még ez évben / a többiek közt Deák Ferenc közbejárására / oldódott vidéki száműzetésének szigora. Amely különben is szabadabb volt, mint az e századi “felügyeletek”. Az ideggyógyászat tárgyköréből 1864-ben magántanári címet nyert, s felköltözhetett a fővárosba. Előbb a pesti tífusz-járványkórház vezetője, 1865-ben a Rókus idegosztályának, majd a Ludoviceum kolera-kórházának orvosa. Korányi Frigyest 1866-ban nevezték ki a sebészek részére előadott kórtan rendes tanárává / korábban annak megszüntetését javasolta /, majd 1874-ben tanszékéből paralel belgyógyászati klinika lett, amely az ő intenciói álapján új épületet kapott.
Ettől kezdve az 1908-ban történt nyugdíjazásáig az I.sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója volt. Tudományos munkásságának, orvosi szellemének közvetlen és közvetett hatása óriási. Már tanszéki bemutatkozásánál nagy feltűnést keltett a digitálisról tartott előadásával. Érdeklődése a belgyógyászat csaknem valamennyi területére és határterületére kiterjedt. A tbc iránti érdeklődését az igen inficiált Szabolcsból hozta magával.
Az Eulenburg-féle “Realencyklopadie” számára ő írta a tuberculosis fejezetet. A Koch-féle tuberculin egyik legjózanabb értékelője volt. Az 1894-ben Budapesten tartott VIII. Nemzetközi Közegészségügyi és Demográfiai Kongresszuson bejelentette az első magyar tüdőszanatórium felállítását. A Billroth-Pitha szerkeztette “Handbuch der allgemeinen und speziellen chirurgie” lépfene és takonykór című fejezetének megírására Korányit kérték fel. A múlt század nyolcvanas éveiben főleg van Hoff és Oszwald kémiai kutatásainak az elektrolitikus disszociációra vonatkozó megállapításait az ő iskolája alkalmazta először a vesefunkciók laboratóriumi vizsgálatában. Meghonosította a rtg-diagnosztikát. Már Forlanini előtt megfigyelte a ptx gyógyító hatását tbc-ben. Bókay Árpád és Kétly Károly mellett ő az első hazai belgyógyászati szintézis szerkesztője-szerzője.
Fia, Sándor anyai ágon a híres történelmi Bónis-család sarja. Már medikus korában előbb Lenhossék Mihály, majd a kórboncnok Scheuthauer Gusztáv munkatársa. “Az állás és járás coordinátiójának és ataxiájának elmélete” című díjazott dolgozatát az Orvosi Hetilap leközölte. Orvosdoktorrá 1888-ban avatták, majd nyugat-európai tanulmányútra indult.
Első állomása Strassburg, Goltz híres élettani intézete, ahol először látott élő állatokon végzett kísérleteket. Instruktora Jaques Leob volt. Szorgalmasan látogatta Recklinghausen és a klinikus Naunyn előadásait is. Az ideggyógyász Charcot kedvéért kirándulást tett Párizsba, a világkiállítás évében felkereste Munkácsy Mihályt. Goltz intézetében német nyelvű közleményeket írt, Hoppe-Seyler híres laboratóriumában kémiával foglalkozott.
Hazatérése után 1890-től apja klinikáján gyakornok, 1891-92 között második, 1892-től első tanársegéd,1894-től a laboratóriumot vezeti, 1895-ben adjunktussá nevezték ki. A klinikai munkával párhuzamosan 1891-93 között az Állatorvosi Akadémián az élettan helyettes tanára, 1893-ban az idegkórtan magántanára lett. Alapvető munkája: “Vizsgálatok a vizeletelválasztási rendszer működésére vonatkozóan ép és kóros viszonyok között”, 1940-ben jelent meg.
Felismerte a vesék regulációs szerepét a szervezet ozmotikus egyensúlyának fenntartásában, majd apja intézetét egy protekciótól tartó rendelet értelmében elhagyni kényszerült. Bókay János segítségével előbb a Stefánia Gyermekkórház, később Müller Kálmán révén a Szent István kórház ideggyógyásza. Pályafutásának további állomásai:1895-ben tanulmányút Curschmann klinikáján, majd Wassermann munkatársa. 1907-ben a belgyógyászati diagnosztika ny. rendes tanára lett.
1909-től 1936-ban bekövetkezett kényszer-nyugdíjazásáig, valamint intézetének feloszlatásáig a II.sz. Belklinika igazgatója, végül a Hetényi Géza vezetése alatt álló Stefánia úti belgyógyászat konziliáriusa. A fokozódó keringési elégtelenség és az érelmeszesedés okozta ágyfogságtól egy végzetes agyvérzés váltotta meg 1944 tavaszán. Meg az azt követő szörnyűségek látványától, átélésétől.
Korányi Sándor a legmaradandóbbat a vesekórtan területén alkotta. A vér és a vizelet fagyáspontcsökkenésének mérésével vizsgálta a vesék koncentráló képességét. Megállapította, hogy a beteg vesénél ez beszűkített / isostenuria /, s amikor csak azonos töménységű vizeletet tud kiválasztani, astenuriáról beszélünk. A fagyáspontcsökkenést később az egyszerűbb fajsúlymérés váltotta fel. Megállapította, hogy a vesebetegek húgyvérűségében a fagyáspontcsökkenés az anyagcsere organikus bomlástermékeinek következtében változik meg.
A későbbi vesefunkciós vizsgálatokhoz /pl. clearence/ Korányi kryoskopiája adta az ötletet. Megfigyelte a polyuria kompenzáló szerepét, hangsúlyozta a vesebetegek gyógyításában a kímélő életmód és a csökkent veseműködéshez alkalmazott diéta terápiás jelentőségét. Korányi és iskolája fontos megállapításokat tett a testvizenyők keletkezése terén. Tanulmányozta a vörösvértestszám szaporodásának mechanizmusát a magaslaton, amely részleges oxigén-koncentráció csökkenésének a következménye.
Foglalkozott gerontológiával, a hastífusz gyógyításával, a tbc-vel. Már az első világháború idején megszervezte a népbetegségek tömeges gyógyítását. A Springer kiadó 1929-ben jelentette meg a vesepatológiáról szóló nagy összefoglaló művét, melyet egyik kedves tanítványa, Hetényi Géza fordított magyarra. Sokat foglalkozott a szív ritmuszavarainak kórtanával és a digitálisz terápiával. A fehérvérűség benzolkezelésének egyik kezdeményezője. A fiziko- kémiai vizsgálatok, a kórtani gondolkodásmód, a funkcionális patológiai szemlélet meghonosítója. A klinika ismert iskolává Korányi Sándor irányításával fejlődőtt. Legkiválóbb tanszékvezető tanítványai: Bálint Rezső, Rusznyák István, Haynal Imre, Hetényi Géza, Julesz Miklós, Magyar Imre, Mosonyi László, Ratkóczy Nándor.
Unokaöccse, Korányi András is a tanítványa volt, noha mint említettük, nem kapott katedrát.
Az ”Emléktöredékek” nemcsak az orvostörténésznek izgalmas olvasmány. Erőssége nem a kronológiai pontosság, hanem az erkölcsi tartás, amely a Korányiakat mindig jellemezte. Hármójuk sorsát illetően Korányi Frigyes volt a legszerencsésebb. Ő néhány ifjúkori évét leszámítva /azoknak is meg volt a romantikus forradalmi szépsége/ nem kényszerült szembekerülni a hatalommal. A boldog ferencjózsefi békeidőben. A legnagyobbnak, Sándornak élete alkonyán sajnos igen. Főleg védencei miatt, akarata ellenére. A méltatlan mellőzésekről nem is beszélve.
Korányi András viszont eleve vesztesnek indult. Nem volt hajlandó sem a pártba lépni, sem Mindszentyt elítélő tiltakozást aláírni. Ezért főnöke, akit nagybátyja neveztetett ki eltávolította a klinikáról.
Sok orvostörténeti intimitást megtudhat könyvéből az érdeklődő. Egy biztos: az „Emléktöredékek” nem szokványos apológia. Nem kell megmagyarázni a „bizonyítványt”, korábbi, marxista fogantatású önéletrajzát, mint annyi memoár szerzőjének.
E szörnyű század szemtanúja ő. Szó szerint. Hiszen végigélte. 92 éve után úgy hagyta itt ezt az árnyékvilágot, hogy mindig tükörbe nézhetett. Mert a háttérben a két óriás árnyéka mindig megjelent.
Szállási Árpád dr.
1966. július (ekor-lap.hu)