dr Korányi Imre (1896 – 1989)
A Korányi Családról nem lehet beszélni a hídépítő Korányi Imre professzor és a család műszaki ágának említése nélkül.
Korányi Imre Máramarosszigeten született, a Bécsből ide települt legidősebb orvos testvér, Viktor dédunokájaként. Nagyapja Korányi Frigyes Egerben volt kispap, amikor a nagykállói elsőfokú unokatestvérhez, a másik Frigyeshez hasonlóan, az 1848-49-es szabadságharc aktív részvevője lett, Bem seregében harcolt.
A fegyverletételt követően jogi végzettséget szerzett és Máramarosszigeten alapított családot. Itt született Imre nevű unokája 1896. január 18-án, aki a budapesti M.kir. József Műegyetem Mérnöki Osztályán 1917-ben diplomázott. A diploma megszerzését követően rögtön a Hídépítéstani Tanszéken kezdett dolgozni, hamarosan adjunktus lett, majd 1926-ban elhagyta az Egyetemet és átment a MÁV Igazgatóság Hídosztályára, ahol főmérnök, majd 1943-tól már műszaki főtanácsosként az osztály vezetője. Működésének fő területe a hídépítés, a hidak tervezése, az általa tervezett acélhidak gyártásának és építésének ellenőrzése, acélhidak új eljárással történő erősítése.
A bécsi döntést követően feladata a Szeretfalva-Déda és más erdélyi vasútvonalak hídjainak építése, tervezése. Nevéhez fűződik a Déli Összekötő vasúti híd, az újpesti Duna-híd, szekszárdi Sió-híd, a sárvári-, győri-, hegyeshalmi-, kunszentmártoni-, csongrádi-, tiszafüredi vasúti hidak tervezése, felépítése, korszerűsítése, a világháború alatt elpusztított hidak helyreállítása (Algyő, Csongrád, Szolnok Tisza-hidak, Baja, Budapest Duna-hidak).
1945. májusában lett a Műszaki Egyetem mérnöki karán helyettes tanszék-vezető, majd 1947. május 22-én egyetemi Ny.r. tanári megbizatást kapott és 1959-ig vezette az I. sz. Hídépítéstani Tanszéket. Oktatott és kiváló hidász gárdát és oktatókat nevelt fel, akik mindvégig segítették, majd folytatták munkáját. Vezetésével született meg 1951-ben a hidak méretezésének új módszertana, a „Vasúti Hídszabályrendelet”.
Hídépítési munkásságáért 1947-ben államfői elismerést, 1950-ben Magyar Népköztársaság Érdemrendet, 1955-ben Kossuth díjat, 1986-ban Munka Érdemrend arany fokozatot kapott. Nyugdíjba vonulása után 1975-ig az UVATERV Hídosztályán dolgozott, részt vett az Erzsébet-híd tervezésében, nevéhez fűződik a pilonok statikájának speciális számítása. Nyolcvanadik életévéhez közeledve – amikor „ezek a taknyosok már gyorsabban számolnak a komputeren, mint én a logarléccel” – elhagyta a tervező irodát, de folytatta szakmai irodalmi tevékenységét. Megírta az 1966-ban Akadémiai nívódíjjal jutalmazott „Stabilitási kérdések a mérnöki gyakorlatban” c. könyvét, mely „A vashidak erősítése és átépítése”, a „ Tartók statikája I-II.”, az „Acélszerkezetek” tan- és kézikönyveit követte A könyvek mindegyikére az elmélet és a gyakorlat egyesítésére törekvés, a mindennapos mérnöki gyakorlatban történő használhatóság a jellemző. Könyvei mellett 122 szakdolgozata jelent meg külföldön és itthon.
1987-ben a Budapest Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta, 1989. január 28-án, életének 93. évében halt meg. Három gyermeke közül kettő lett mérnők, Ilona lánya nyugdíjazásáig Németoszágban a Rajna – Majna – Duna Csatorna vezető mérnöke volt, Gyula fia elektromérnökként dolgozott korai haláláig a Műszaki Egyetem Műszer Tanszékén volt adjunktus, László fia orvos lett.